Épp hogy bemutatták, máris botrány van belőle. De miből nincs manapság? A rendező, Máté Gábor máris bocsánatot kellett hogy kérjen az olaszliszkai áldozat, Szögi Lajos családjától. Tulajdonképpen nem is értem, miért. Ő nem a gonosz tettes, hanem a jó áldozat, akiről csupa szép hangzik el a darabban: okos, kedves, művelt, melegszívű tanár és apa. Rossz időben, rossz helyen volt. Bár ma elég nehéz jó helyen lenni ebben az országban.

Fotó: Katona József Színház

A premier közönsége egyetlen pisszenés, köhögés nélkül hallgatta végig az előadást, a végefelé már szinte súlya, éle volt ennek a csöndnek. Borbély Szilárd darabja, Az olaszliszkai nem igazán jó. Nem is igazán darab, inkább monológ, üzenet, politikai töprengés, az önemésztő bánat feldolgozni próbálása. De azt kell mondjam, most nem is ez a lényeg.

Borbély Szilárd ezzel az írással próbálta meg kiírni magából az őt lassan felevő gyászt és talán haragot is: édesanyját meggyilkolták, édesapját majdnem agyonverték egy rablótámadás során 2000-ben. Ő 14 évig bírkózott ezzel, akkor a maga részéről öngyilkossággal tett pontot - az amúgy még felderítetlen - ügy végére. Félúton valahol, 2005-ben történt az emlékezetes olaszliszkai lincselés. Szögi Lajost, akinek autója elé kifutott egy cigány kislány, majd fel is pattant, és beszaladt a házukba, a gyerek rokonai, majd a hangzavararra előperdülő tömeg a gyerekei szeme láttára meglincselte, fejét péppé verte.

Fotó: Katona József Színház

E két szálon kívül belesodor Borbély Szilárd még kettőt a fonatba: a zsidóság kiirtását, csöndes vagy véres eltűnését, meg egy kis aktuálpolitikát: hová lesz ma már a magyar is, nemcsak a zsidó. Szövi mindezt egybe nem annyira drámai, mint javarészt epikus módon, a főhős - jó-e ez a szó ide egyáltalán? - azaz a magából és Szögiből összegyúrt áldozat csöndes, a közönségtől elfordulva szinte magának elmondott monológjában, Fekete Ernő emelkedetten egyszerű alakításában.

A nem igazán nagyívű alapanyagot Máté Gábor erőteljes, szikár rendezése emeli meg elsősorban, nomeg a mondanivaló maga. Jóleső a társulat együttlélegző, egyszerűségében, visszafogottságában is drámai játéka, vagy inkább átélése, amiben annyira érezni az azonosulást és együttérzést, annyira átsüt a társulati egység, hogy nem is szeretném egyenként boncolgatni alakításukat (Pálmai Anna, Mészáros Blanka, Pálos Hanna, Szacsvay László, Haumann Péter, Bán János, Szirtes Ági, Borbély Alexandra, Pelsőczy Réka, Tasnádi Bence, Baki Dániel, Dér Zsolt, Papp Endre). Mindezt hangsúlyozza és aláfesti a megkapóan és ideillően egyszerű színpadkép (Cziegler Balázs), és a kosztüm, amiből másra nem is emékszik az ember utóbb, csak a görög kórus fehér leplét és a magyar ünnepi falusi lányviselet alsószoknyáit összevonó ringatózásra, a magyar népballadák és az ókori görög tragédiák egymást ölelő puritánságára. A zenei háttér is ugyanezt az egymásba karolást mutatja: a népzenei gyűjtésben magyar és cigány dal is megszólal.

Fotó: Katona József Színház

Végig sok réteg rakódik tehát egymásra minden téren, megnyitva ezzel az emberi lélek és történelem mélységes mély kútjait. A kórusban arccal és maszkban állnak a szereplők: maszkban a tömeg, arccal az egyén. A karból kivált alakok aztán súlyos szerepet is kapnak, nemcsak narrálnak, kommentálnak. Az olaszliszkai tárgyalás bírája próbál egyensúlyt teremteni az ügyész és védő egymásnak feszülésében. Az ügyész mellett állunk, hol máshol állhatnánk: semmi nem menti fel az oktalan, alaptalan, esztelen gyilkolást, mígnem megszólal az egyik cigány elkövető, akin végre el merünk mosolyodni: “én ott se voltam, nem láttam semmit”. Az ismerős mentségből kiemelkedve aztán egyszercsak vádbeszédet mond a cigányt elnyomó, nyomorba taszító, esélyt nem adó magyar társadalom fölött. És megtorpanunk: hohó, ebben is van igazság.

Borbély Szilárd nem élte már meg az idei évet, így a menekültválság szála hiányzik ebből a szövetből, de a néző nem tud nem gondolni rá, és annak ugyanilyen kettősségére: az együttérzésre és gyűlölködésre, a szánalomra és a megszokott javak, hitek féltésére.

Értjük az üzenetet: színpadiasítani kell a híradók napi stresszelő adagját, hogy a mindennapok szörnyűségei drámaivá, időtlenné váljanak. A baj csak az, hogy aki a Katonába elmegy megnézni bármit, eleve érti ezt. Akit szembesíteni kellene a magyar gondolkodás összes szemellenzőségével, kirekesztésével, fajgyűlöletével, részvétlenségével, agresszivitásával, az nem a Katonába megy. Ha megy színházba egyáltalán. Vagy mert mást gondol a világról, vagy mert nincs ilyesmire pénze, nem él már itthon, vagy nem él már egyáltalán sehol, mert megölték.