Portörlési kísérlet a Kamrában.  

Fotó: Katona József Színház

Jaj, az az egészen magasra felkúszott ingerküszöb. Az a napi 24 órában elérhető, és az unott részeknél előretekerhető, akciódús, pergő, jó-rossz filmáradat. A napi betevő. Ettől egyszerűen nem lehet ma már cérnával bírni a kevésbé jó, üresjáratoktól hemzsegő, moralizáló, valamikorújszerűmáraelavult írókat és darabjaikat. És lássuk be, Sarkadi Imre  - sajnos - ilyen. Feszültségtől, valódi konfliktusoktól mentes, közhelyes filozofálgatással teli darabja nem mai nézőnek való. Az alkoholizmusba merülő, a világot rossznak tartó, ezért abban rosszul élő, azt még rosszabbá tenni akaró érdektelen senki, a beszélő nevű Kis János tántorgása és az egész darabot uraló hőbörgése igazán nem kavar ma föl minket, sokkal inkább untat. A mű íródásakor (1961) és bemutatásakor (1967) sem lehetett volna ez másként, ha a mű sekélyességét nézzük, csakhogy akkor, öt évvel ‘56 után más felhangja volt, mást, többet is magyaráztak bele, mint ami benne volt, ezért késlekedett hat évig a bemutatása, és ezért (nomeg az Elveszett paradicsom abortusz-témája) miatt tekintették Sarkadit felforgató szelleműnek.
Nem volt az.

Fotó: Katóna József Színház

Ordítóan ironikus az ellentét a cím és a főszereplő között. 
Simeon a IV. század végén született Szíria és Kilikia határán. Egy nap a templomban meghallotta az Úr szavát, és szerzetes lett. Fokozatosan, évtizedeken át mind kegyetlenebbül sanyargatta magát az aszkézis egyre brutálisabb eszközeivel, majd egy alacsony oszlopra állt, amit egyre magasabbakra cserélt. Az utolsó, úgy 20 méter magas oszlopon, a rá erősített kőtáblán húsz évet töltött állva, méghozzá hosszú ideig mindkét lábát úgy odaerősítve, hogy nem is tudta mozgatni őket. Összesen mintegy negyven évig élhetett az oszlopokon. 

Így lett az aszketizmus és a másokért való önfeláldozás szimbóluma. Ez az esztelen önkínzás teljesen öncélú ugyan, mert éhezéssel, korbácsolással, földhöz láncolással, némasággal, száműzetéssel, oszlopon álldogálással senkin nem segít senki, elhivatottsága mégis olyan teljesítmény, amit borzadva vagy ámulattal, de elismerünk. A mindenféle idézetekkel hencegő Kis Jánost nincs miért bámulni, ő minden, csak nem aszkéta, és csak magáért, szenvedélyéért, a piáért, nem másokért él. Ő az anti Oszlopos Simeon. Nem a körülmények áldozata, hanem önmagáé, nem hitből áldozza fel magát, hanem szenvedélybetegségből. Alkoholista, munkakerülő, asszonyokat ledöntő, léha, önpusztító alak, egy el nem ismert, lecsúszott, vagy még fel sem mászott festő. Ironikus tehát, hogy magára Oszlopos Simeonként tekint. Ötven éve mindez a helyét nem találó értelmiségi reménytelenségének szimbóluma lehetett, mára tényleg nem más, mint egy lecsúszott senki hőzöngése.

A Kamra mindent bevet, hogy életet leheljen a régen is lapos, mára kimondottan poros-elavult darabba. Gothár Péter nemcsak rendezőként, de díszlettervezőként is jegyzi az előadást. Utóbbi a produkció legjobb része: mindig nagy truváj ebben a parányi térben illúziókeltő színpadképet teremteni, és, mint oly gyakran, ez most is kiválóan sikerült. A rendezésről sem mondható semmi rossz, az alapanyag ellenében nem sok mindent lehet tenni. Talán Morcsányi Géza dramaturg erőteljesebben nyomhatta volna a delete gombot: rettenetesen sok és hosszú Kis János - Ötvös András -  üvöltözése, amiben velő nem sok van. A darab mottója is egy (nem pontosan idézett) citátum, Arany Jánosé a Bolond Istókból: „én uram-isten! Csak rajta! Hadd lám: mire megyünk ketten!” 

Csak hát Kis János gondolkodása még ebben sem helyénvaló: Arany szőlősgazdája furkósbottal veri el maradék szőlőjét, amit a vihar megkímélt, így segít a pusztításban a jó istennek. De Kis úr ivása miatt veszíti el rajztanári állását, nem isteni vagy hatalmi beavatkozások miatt. Társbérletesítése sem bánt minket, pedig napjainkban az erre hajazó kilakoltatás érzékeny téma, hiszen lakbérét azért nem tudja fizetni, mert minden pénzét elissza. Barátnője elhagyja, de mit is tenne mást, nem is okoz ez sem katarzist se bennük, se bennünk, Nem is tud mást kezdeni Ötvös András ezzel a figurával, mint amit az megkíván tőle: részegen handabandázik, frázisokat pufogtat, önsajnálatba merül, elhanyagolt, nemtörődöm, mindenkit elmaró. De nem hat rám alakítása, ugyanolyan üresen harsány és illusztratív marad, mint az alak, akit megformál. Szirtes Ági Vinczénéje, a kárörvendő vice legalább valamennyire meg van írva, ő az eredendő gonosz a darabban, a piti haszonleső, az ármánykodó, saját üres életéért másokon revansot vevő, irigykedő pletykafészek. Hihetnénk, végre egy hús-vér, jól játszható karakter, de ez is séma-halmaz csupán. Szirtes Ági igyekszik ugyan, de egysíkú ez a figura is, picurka színekre ad csak lehetőséget, annyit ki is hoz belőle a remek színésznő, annál még egy kicsit többet is: külsejét, testbeszédét maximálisan beleszövi a vice-klisébe. 


Kis úr párja, Mária szinte csak egy élettelen árnyék, megíratlan, kibontatlan, nem is láttam szegény Rezes Juditot még életében ilyen szürkének és érdektelennek, de, őszintén, nincs senki, aki ebből a vérszegény nőalakból többet kihoz. Pálos Hannáé a leghálásabb szerep, amit igazán jól ki is használ, egész kis kabinetalakítás az ő Zsuzsija, a szürke egérke, a gyámoltan, férjes kis társbérlő, a behálózás, flörtölés által megérintett, kicsit feléledt nőcske, Kis úr (és Vinczéné) játékának áldozata majd megbosszulója. Itt legalább van egy ív, amin végig lehet menni, van egy külső-belső változás, amit le lehet festeni, és Pálos Hanna ezt igazán élvezhetően meg is teszi. És ezzel a karakterek és emlékezetes alakítások végére is értünk. A többieknek nem sok lehetőség jut, és abból nem is hoznak ki többet illusztrálásnál. Jób az érdektelen barát, Mészáros Béla helytállásában, Elek Ferenc az élvhajhász lakótárs pár kedves pillanatot nyújt, a többiek csak kellékek, köztük - számomra teljesen érthetetlenül - Szacsvay László egy postás tízmondatos szerepében, bár, be kell vallani, ez a tíz mondat karakteresebb, mint szinte az egész előadás.
Nem őket kárhoztatom, hanem a rendezőt, a színházat: nem kell minden poros darabot elővenni. Van olyan por, amit már nem lehet, de nem is érdemes lefújni. 

Aki nem retten vissza, és elmegy a Kamrába, ne hagyja ott az előadást a szünetben, ahogy legszívesebben én tettem volna. A minimális cselekmény, némi összeütközés, csöpp konfliktus, kis dilemma és valamelyest meglepő befejezés, egy parányit felpörgő ritmus, bármi, amit ebben a produkcióban érdemes megnézni, az a rövidke második részben történik. Kitartás tehát, barátaim.