Closer. Közelebb. Túl közel.

Nincs könnyű helyzetben, aki olyan darabot visz színre, amiből nemcsak számos más, nagy port kavaró előadás, de egy hírneves és remek, parádés szereposztású amerikai film is született. Nincs könnyű helyzetben, aki ugyanezt egy ehhez szinte semmilyen segítséget nem nyújtó térben kell hogy megtegye. Nos, Bányai Gábor rendezőnek mindkettő kijutott, amikor a Spirit Színházban Patrick Marber Closer (Közelebb) című darabját rendezte meg. 

A mű igazi kamaradarab, négy ember négy éven át tartó csikicsukiját, szerelmi ingajátékát követi, ugyanakkor annak csak metszéspontjait emeli ki. Kézenfekvőnek tűnik tehát ennek kamaraszínházi bemutatója. Nem is való nagyszínpadra, annál jóval intimebb, erotikusabb. Ám a Spirit színház játéktere mégis zavarba ejtően szűkös és  mozdíthatatlan. Számos apró kamarahelyiség van az ország színházaiban, mert éppen az ilyen igényű darabokhoz keresik a helyeket. Parányi például a Víg Házi Színpada, vagy a Katona Kamrája, Sufnija, ám azok szerencsésebb, négyzet alakjuk miatt ezerféle elrendezési lehetőséget kínálnak. A Spirit elnyújtott, nagyon hosszú, de rendkívül keskeny, alacsony folyosója nem ad módot szinte semmilyen térjátékra. A hosszú sorokban ülők lábánál kezdődik a keskeny, hosszú, alig megemelt dobogó, a “színpad”. Ez nemcsak erősen korlátozza bármiféle vizuális megjelenítés lehetőségét, de ennél az előadásnál igencsak sok feszengő pillanatot szerez - különösen az első sorban ülő - közönségnek, mert a rendkívüli ízléssel és mértéktartással megoldott, mégis erősen erotikus jelenetek éppen a térdüknél zajlanak. Ebben a térben ez sajnos nem az intim jelenlétet, hanem a kukkolás érzetét kelti a nézőben, ami nem segít az oldott élménybefogadásban, inkább zavarba ejt.

Ha mindent lehántunk egy előadásról: díszlet, tér, mélység (mert ez esetben a tér miatt ezt kell tenni), nem marad más, mint maguk a szavak és a színészi játék. Rendezői bravúr kell még az időbeni visszapillantásokat, flashbackeket is így megoldani. Bányai Gábornak ez sikerült. A vékony deszkapalló, két feketefüggönyös bejáró a két végen, egyetlen, a filmből vett festett molinó háttérként, ez öleli körbe négy év minden testi-lelki harcát, négy ember egymásba fonódását, egymásnak feszülését. Marad persze hiányérzet, főként, ha jól emlékszünk a film londoni, New York-i tereire, a fotó műteremre, a lakásokra, éttermekre, kiállítóteremre, a hatalmasra nagyított fotókra, ám az emlékek segíthetnek is hozzáképzelni mindezt ehhez a puritán miliőjű előadáshoz. Gyorsak a jelenetváltások, remekek a színészmozgatások, bravúros a tempó, finomak az eszközök, jelzések, leszámítva az előadáson végigvonuló piros szívecskét, főként annak felszúrását az utolsó képben egy emléktáblára. Megoldott a szinte megoldhatatlan: elénk varázsolódik a szerelmi pókháló.

A darab maga sok elképzelnivalót kínál, mert nem látjuk a szerelmet, az esküvőt, a házasságot, csak a szakítást, válást, bosszút, és a kulcsszereplőt: a szexualitást, a zsigeri vonzást és taszítást, az ebbe való leásást, a kikövetelt őszinteséget. És látjuk, ahogy ez utóbbi, a KÖZELEBB lét fokozatosan mindent szétmar. Minél közelebb vagyunk valakihez, annál távolabb is kerülünk tőle és a boldogságtól. Hallottuk már ezt az üzenetet. Kitől is? Hát például Balázs Bélától a Kékszakállú herceg várában. Azt a bizonyos hetedik ajtót nem szabadna kinyitni soha.

A filmes nagy elődökkel (Julia Roberts, Natalie Portman, Jude Law, Clive Owen) nyilván a Spirit színészeinek is meg kell küzdeniük, csakúgy, mint az említett nehezített tényezőkkel. Marjai Virág, Nagyváradi Erzsébet, Perjés János és Ozsgyáni Mihály mindent megtesznek. Játékuk átfűtött, sokszínű, ritmusuk remek, karakterformálásuk kifogástalan. Egyedül Perjés János alakítása halványabb, színtelenebb, kevésbé meggyőző, különösen az első részben, aztán magára talál ő is, megtelik azzal az energiával, amivel a többiek az első pillanattól elkapják a darab szellemét. Ez a munka tőlük és a rendezőtől is elismerésre méltó. Bányai Gábornak ez az első színházi rendezése, és rögtön a legnehezebb feltételek között villantja meg tehetségét. Remélhetőleg nem ez az utolsó lehetősége.

Fotók: Szitás Bernadett

0 Tovább

Anti-Oszlopos Simeon avagy az alkoholista szőlősgazda

Portörlési kísérlet a Kamrában.

Fotó: Katona József Színház

Jaj, az az egészen magasra felkúszott ingerküszöb. Az a napi 24 órában elérhető, és az unott részeknél előretekerhető, akciódús, pergő, jó-rossz filmáradat. A napi betevő. Ettől egyszerűen nem lehet ma már cérnával bírni a kevésbé jó, üresjáratoktól hemzsegő, moralizáló, valamikorújszerűmáraelavult írókat és darabjaikat. És lássuk be, Sarkadi Imre - sajnos - ilyen. Feszültségtől, valódi konfliktusoktól mentes, közhelyes filozofálgatással teli darabja nem mai nézőnek való. Az alkoholizmusba merülő, a világot rossznak tartó, ezért abban rosszul élő, azt még rosszabbá tenni akaró érdektelen senki, a beszélő nevű Kis János tántorgása és az egész darabot uraló hőbörgése igazán nem kavar ma föl minket, sokkal inkább untat. A mű íródásakor (1961) és bemutatásakor (1967) sem lehetett volna ez másként, ha a mű sekélyességét nézzük, csakhogy akkor, öt évvel '56 után más felhangja volt, mást, többet is magyaráztak bele, mint ami benne volt, ezért késlekedett hat évig a bemutatása, és ezért (nomeg az Elveszett paradicsom abortusz-témája) miatt tekintették Sarkadit felforgató szelleműnek.
Nem volt az.

0 Tovább

Az olaszliszkai

Épp hogy bemutatták, máris botrány van belőle. De miből nincs manapság? A rendező, Máté Gábor máris bocsánatot kellett hogy kérjen az olaszliszkai áldozat, Szögi Lajos családjától. Tulajdonképpen nem is értem, miért. Ő nem a gonosz tettes, hanem a jó áldozat, akiről csupa szép hangzik el a darabban: okos, kedves, művelt, melegszívű tanár és apa. Rossz időben, rossz helyen volt. Bár ma elég nehéz jó helyen lenni ebben az országban.

Fotó: Katona József Színház

A premier közönsége egyetlen pisszenés, köhögés nélkül hallgatta végig az előadást, a végefelé már szinte súlya, éle volt ennek a csöndnek. Borbély Szilárd darabja, Az olaszliszkai nem igazán jó. Nem is igazán darab, inkább monológ, üzenet, politikai töprengés, az önemésztő bánat feldolgozni próbálása. De azt kell mondjam, most nem is ez a lényeg.

0 Tovább

Na, hogy tetszik?

blogavatar

Kritikák innen, onnan, erről, arról. Kiderül, a szünetben elmegyünk-e.

Utolsó kommentek